Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ezt már Tamási Áron is megmondta.

Ahol legutóbb jártam, ott az Otthon nagybetűvel írandó…

Virág nagycsaládos anyuka. Sőt, nagymama. Nevel, tanít, blogot ír, és nap, mint nap segíti az anyukákat tanácsaival, ötleteivel a Gyereketetőn. Felnevelt hat gyereket, lassan mind kirepülnek. Legnagyobb lánya már unokákkal ajándékozta meg: a következő, szeretnivaló generáció. 

Nem volt könnyű összehozni a találkozót, mindenkinek saját élete van már, hol erre, hol arra járnak. Egy szombat délutánon, amikor egyszerre volt otthon mindenki, végül meglátogattam őket, és bepillantást nyerhettem a családjukba. Eleinte zavarban is voltam, hiszen a családfotózásokon azt szoktam meg, hogy a kisgyerekek jelenléte a domináló… 

Most, hogy közeleg a karácsony, és keresem magamban az Ünnepet, rá kell jönnöm, hogy ott náluk, kaptam valamit, ami nekem az adventet jelentette. 

Könnyed hangulatú társasjátékozás, vidámság, összekacsintások, óriás nevetések. Majd kerti sütögetés, sülő hús illata, beszélgetések, miközben lassan beesteledik. 

A szobában aztán előkerültek a hangszerek is. Először a gyerekek verték a dobot, de a felnőtt fiúk is kedvet kaptak, és halk gitárdallamokkal körbeölelve történt az a “hétköznapi”, az a “semmi különös”, ami mégis mindennél több és gazdagabb. Sült gesztenyézés, borozgatás az asztalnál, a gyerekek jöttek-mentek, mindig valakinek a gyengéd tekintetétől kísérve – és hogy ez miért advent?

Úgy éreztem, ez a család itt és most a szeretetet ünnepét éli, anélkül, hogy ezt tudnák. Együtt voltak, találkoztak, figyeltek, szerettek. Ajándékba adták önmagukat egymásnak. Nem tökéletesek – csak valódiak. És ez mindennél több.

Köszönöm, hogy meghívtatok az otthonotokba! Köszönöm az élményt! 

Egy kis karácsonyt kaptam tőletek.

Beszéljünk, egyeztessünk,
hogy a ti történeteteket is megörökíthessem!