Baráth Mea
Baráth Mea

Történetmesélő fotográfus

Faluszéli krónikák

Kapcsolódunk egymáshoz. Hogy rombolunk, békét hagyunk, vagy építünk - a mi döntésünk.

A közért mellett ültem le egy padra. Begyűjteni a bőröm alá az őszi napsugarat,

csak úgy lenni a mostban,

megállni egy kicsit, mielőtt hazaindulunk. A gyerekek elszaladtak a közösségi színpadhoz, ott mókáznak.

Egy fényes, nagy autó áll meg nem messze tőlünk, erőteljes léptű, csinos hölgy száll ki belőle, és indul határozottan a bolt felé. Itt nálunk köszöngetni szokás, szeretem, mert otthonos. Készülök a jónapottal, de ő jobban siet.

Nem sokkal később újabb autó. Szerényebb, ahogy a tulajdonosa is. Nehezen kászálódik ki a vezetőülés mögül. Idős ember, barázdált arca sötét, ruhája poros, görnyedten jár. Míg a közért felé indul, az előbbi hölgy már kifelé jön, és hangosan megszólítja az öreget.

– Nahát, megint megszomjaztál?

A férfi fel sem néz. A nő sem áll meg, az autójához megy nagy léptekkel, de mentében folytatja:

– Nem lesz sokba neked ez a nagy szomjúság?

Mosolyog. Elégedetten, magabiztosan. Helyretette a világ rendjét.

A gyerekeim a színpad körül futkosnak. Melenget a szelíd őszi napfény.

Az idős ember, akinek már “több van hátra, mint előre”, arca barázdáiban hordozza a múltat, kifelé lépked a boltból. Önkéntelenül is a kezét nézem: mit vásárolt? Tényleg italért ment? Egy darabka sajt, néhány kifli. Persze lehetett volna egy kis üveg rövid is.

Megáll az autója mellett. A gyerekeimet nézi. Megszólít.

– Szépen játszanak.

– Igen. – mosolygok.

– Én építettem. A színpadot. Meg a lenti fociöltözőt is ám! És azt a házat is megcsináltam. Milyen ferde volt a fala! Beletettünk sokat, hogy ma így álljon.

Könnybe lábad a szeme.

– Van annak vagy harminc éve is. Hát viszontlátásra.

Nehézkesen ül be az autóba.

– Micsoda egy nyomorék vagyok.

Ezt már magának dünnyögi.

Egy idézet jut eszembe. Jézusról szól.

"Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el..."

Japánban a törött, repedt tárgyat nem dobják el, hanem arannyal “javítják”.
 
Az eljárás neve: kintsugi.
 
A sérülés nem tűnik el, nem próbálják elfedni. Ellenkezőleg. Feltűnőbb, csillogóbb, mint a tárgy eredeti részei.

Mindannyian megrepedtünk már. Ha engedem, az aranyló fény bejut a szívembe ezeken a repedéseken át, átmelegít, és jobb emberré tehet.

(A kép csak illusztráció. A történet egy kicsiny faluban esett meg.)

Történetmesélő családfotózás

Mert az élet túl rövid a pózokhoz!
Ha szívesen beszélgetnél, gyere a csoportunkba
Otthoni családfotózást szeretnél, könnyeden, pózok nélkül? 
iskolai
Számháború
Akciók, kedvezmények és Családmesés történetek a postaládádba.