Közeleg az iskolakezdés.

Egy emlék. Nem is olyan régen, egy tavaszi reggelen. A gyerekeim a bekúszó nap fényében olvasnak. A nagy tanítja a kicsit. Mert a nagy szeret olvasni. A kicsiben pedig sóvárgást ébreszt az a szenvedély, ahogyan egy-egy regényről mesél, vagy ahogyan elvarázsolódik a mi világunkból olvasás közben.

Eszembe jut egy másik, tavaly őszi emlék. Amikor is megfogalmaztam a tutit. Hogy miért bajos a tanítóképzés a főiskolán. Ahol én is tanultam. Tanultam tanítani.

Újra ott jártam, felnőve, 4 gyerek otthonoktató anyukájaként.

Sok hiedelem átírása, félelem legyőzése, harci helyzetek felismerése és megküzdése után. Ültem az előadáson, ahol egy felettem lévő generáció tekintélyt parancsoló (asszem kulcsszó) pedagógus hölgye vezényelte le az eseményt. Az, hogy a rendezvény kifutott a tervezett időből, nyilván előfordulhat, ki hibája, nem tudom. De már ennek a hangsúlyozása is nyomasztóan hatott, bárdként lebegett mind a felkészült szakemberek, mind az előadást élvezni kívánó közönség felett. Le kellett zavarni, csak röviden beszéljenek kérem, hogy a csúszás korrigálható legyen – a hibát magasabbrendűvé emelve a közvetítendő értékkel, üzenettel szemben. De oké, értem. Bizonyára lehetett volna ezt másként is hangsúlyozni, lépjünk túl, nem nagy dolog. Végighallgattuk, ami belefért – jó volt, izgalmas, színvonalas.

A végén következhettek a kérdések. De csak 1! Mert ugye kifutottunk az időből, ezt már mindenki jobban tudja bámilyen más, elhangzott információnál. Szóval mindhárom előadóhoz egy kérdést lehet intézni. Egy szót kapó hölgy viszont sebtiben két kérdést is belefogalmazott a lehetőségbe. És itt következett a helyzet, ami elgondolkodtatásra késztetett, és ami miatt most újra meg újra a pedagógusképzésen lamentálok.

Az alkalom koordinátora, hangját erősen megemelve felcsattant: 

"NEM! Itt ÉN vagy az ELNÖK! És én azt mondtam, NEM!"

Látszólag csak számomra volt mindez megdöbbentő. Nekem leesett az állam. Ám körülnézve úgy tűnt – csak nekem. Mindenki másnak ez így teljesen belefért.
Ez az, ami hidegrázós.
Mert nem, nem kellene hatalmi pozícióból, agresszíven, erős hangon, efféle “érvekkel” lezárni egy helyzetet. Nem kellene felnőtt emberekkel, akik szakmai előadást jöttek hallgatni. Nem kellene huszonéveik elején járó, tanítóképzős hallgatókkal, akik szorgalomból, érdeklődésből itt vannak a szabadidejükben. És nem, nem kéne még általános iskolás gyerekekkel sem.

Így nőttünk fel, és még a főiskolán is – hiába a magázódás -, csak látszat egyenrangúságot kaptunk. Ezért nem veri ki a biztosítékot mindez. Megszoktuk. Aztán kikerül a friss pedagógus a “pályára”, és gyorsan megpróbál átállni az “erős” oldalra. De talán, legbelül, mélyen érzi, hogy valami nem stimmel. Ha még felrémik, amikor általános iskolás korában… harmadikban… vagy elsőben… vagy az oviban… hogy milyen érzés volt a túloldalon.
Mert szerintem nem így kéne.

És szerinted?

Gyere, beszélgessünk! www.facebook.com/groups/csaladmesem

#családmesék