“…szülőként betöltött szerepünk térképet ad a kezünkbe a sebeink hollétét illetően, és lehetőséget nyújt arra, hogy mélyre hatolva meggyógyítsuk önmagunkat. A gyermekeink hihetetlen érzékkel képesek rámutatni a sérült területeinkre, előcsalogatni a félelmeinket és az indulatainkat. A legjobb zen mesternél vagy terapeutánál is jobbak abban, hogy tökéletes fejlődési és gyógyulási lehetőséget nyújtsanak számunkra.
A legtöbb szülő azt állítja, hogy a gyermekei iránt érzett szeretete átformáló hatással volt rá: türelmesebbé, együttérzőbbé, önzetlenebbé tette.
Mindig fokozott érzékenységet fogunk tapasztalni a gyermeki tudatunkat formáló problémák kapcsán, ám amint meggyógyítjuk régóta hordozott sérüléseinket, nem határozzák meg többé a viselkedésünket, sőt, rájövünk, hogy ezek a sebek közölnek velünk valamit, ösztönöznek, és jobb szülővé tesznek bennünket.”
(Laura Markham: Békés szülő, boldog gyermek – A kiabálás vége és a kapcsolatteremtés kezdete)
A gyereknevelés volt a személyiségemre a legmeghatározóbb hatással egész életemben. És van ma is.
A kétéveske fiam mindenáron egyedül akarta felvenni a cipőit. Nem volt egyszerű művelet.
“Egyedűűűűj akajom!”
Engem rendszeresen kijavítottak, már amikor már van emlékem ilyesmiről: ‘Nem akarom, hanem szeretném!’
Ez lelombozott. Mert bennem akarás volt, erős, határozott, ellentmondást nem tűrő. Azt várták, hogy szelídítsem meg. Én csak ne akarjak annyira.
Ha csupán szeretnél valamit, talán kevésbé fáj, ha nem lehet?
Meg is tanultam óvatosan vágyni a dolgokat. Egy idő után már nem akartam, csak szerettem volna, azt is halkan, már a lemondást is készítve a lelkemben.
Most hagyom a gyerekeimet akarni. A nagy akarás, mint valami szélvihar, felborzol engem is, a szívemben visszhangzik, és engedem, hogy talajra találjon.
Akarni tanulok én is.
Ha szívesen beszélgetnél szülőségről, gyereknevelésről, az élet ügyes-bajos dolgairól, szeretettel várlak Az én családmesém facebook csoportba!