Ma négy éves a negyedik gyermekem. A kicsi fiam.
Négy évvel ezelőtti gondolataimmal ünneplek:
A gyermekvárás, a terhesség kilenc hónapja egyértelmű küldetéssel ruház fel, célt és súlyt ad (átvitt és valódi értelemben is), kiemel, különleges szférában tart. Nem érvényesek a női lét kimondatlan versenyhelyzetei, nincs helye a méricskélésnek, szépséged nem kérdés, léted fontossága egyértelmű és mindent maga mögé utasítóan tündököl.
Miután a feladatodat elvégezted, végighordtad a testedben, engedted nőni, gyarapodni, miatta figyeltél a testre, miatta lett a létezésed óvnivaló – megszülöd a világra, és ekkor a testedből kilép a Küldetésed is. Idekint van, különváltatok, már nem vagy egy a Teremtéssel.
Eltelik ez a bűvös kilenc hónap, és a testben hordozásnak egyszer csak vége szakad.
Anya – immár tevékenyen, nem hordozóként, nem befelé figyelő növekedőként, hanem nagyon is kifelé. Fáradtan, fájva, sebekből gyógyulva. Testet szétzúzásra adva, és türelmesen hagyva, várva, hívva az újjáépülését. Lassan épül a lélek burka. Rokon ez a gyógyulás az elmúlással. A test immáron csak önmagáért születik újjá. A küldetést bevégezte.
Már gondozhatja más is, táplálhatja, ölelheti, érezheti ezt az eddig csak bennem növekvő Életet. Ami eddig egyedül az Anyatesté volt – már a Világnak adatott.
A születés ünnepe ez – de a gyászé is.
Köszönöm a testemnek, hogy képes volt rá. Köszönöm a lelkemnek, hogy engedte, akarta, vágyta.
Négyszer. Köszönöm a Minden Titkok Tudójának, hogy ilyen elképzelhetetlen, feldolgozhatatlan módon tervezte el a Csodát – és hogy Nővé tett, akinek mindez megadatott. Négyszer. Köszönöm mindegyik Lelket, akit szeretni kaptam. Vágyom azzá az Emberré, Társsá, Nővé, Anyává válni, akivel JÓ nekik. És akivel jó nekem is…
Köszönöm az Életet.
Tényleg CSODA.
