Keresztelő korona idején

Mea csodás képeire az instagramon akadtam rá. Olyan volt, mintha nem is képeket nézegetnék, hanem bepillantást nyernék bármely egyszerű, de szívünknek legfontosabb pillanatokba. A képek sokszor kimerevítik a valóságot, s ezáltal ki is zökkentenek az aktuális tevékenységből.

Mea képei olyanok, ahogyan én látom magunkat kívülről, amikor senki nem lát minket. Azok a pillanatok, amiket a szívemben gyűjtök.

Azt hiszem, hogy ezt nem lehet elfelejteni, aztán amikor a harmadik gyermekemet tartom a kezemben, s tudom, hogy emlékszem az érzésekre, de a megmarad képek évről évre kevesebbek, milyen jó lenne látni később is… mit is? Nem egy családi csoport képet, nem egy kihúzott hátú fotó mosolyt, hanem ahogy a nagymama fésülködik a keresztelő kezdete előtt, ahogy a nagy húzza odébb a széket a szertartás közben, ahogy a kicsi beül a lábunkhoz a kis székkel, ahogy próbálom megnyugtatni a felpörgött gyereksereget, ahogy apa elmélyülten zongorázik a fiával, ahogy magyarázok egy gyerekkel a kezemben, ahogy rám néz anyukám… megannyi pillanat, ami őszintén, valóságosan és teljességünkben mutat meg minket.

Persze mondhatnánk, ez a dokumentarista fotózás, de Mea több ennél.

Szeme van a családi élethez, látszik a gyakorlata, tudja mi a hétköznapi, mi a csoda az együttlétben.

Amikor másoknak mutattam a képeket, sokan mondták, hogy milyen jó hogy nem unalmas, jó nézni. Hát ilyen izgalmas, valóságos és emberi Mea minden képe, amit mi kaptunk. A fotózáson olyan volt, mintha ott se lenne, nem formálta át a család dinamikáját, sem a történéseket, mégis ott volt mindenhol, ahol kellett, és meglátta néhány óra alatt mindenkiben azt, ki is ő. Én legalábbis látom a képein. Köszönjük! Csak reméltem, hogy ilyen jók lesznek nálunk is a képek, de még jobbak lettek! Jó szerethetőnek, de kicsit sem megjátszottnak látni a képeinket, a letolt gatyás kisfiammal a torta hátterében…