A fenti kép egészen friss, ez a másik pedig már történelem. A családunk, stúdióban. Még csak két gyerekkel, de már a szülőség minden örömével, kihívásával, és őrületével.
Azt hiszem, bennem már ekkor érlelődött a gondolat, hogy #nemkellapóz…
Barbarics Viki barátnőmmel ekkor már több éve dolgoztunk együtt, főleg esküvőkön. Azután közös fotóstúdiót nyitottunk, ahol családokat fogadtunk. Átéltük a beállított fotózás kihívásait: bohóckodtunk, táncoltunk, ugráltunk, sütit adtunk, meséltünk, hogy a gyerekeket mosolyra bírjuk. A szülők is bevetettek mindent, előfordult, hogy a mézesmadzagtól még a fenyegetésekig is eljutottak.
“Kiöltöztünk, már reggel összevesztünk az ingeden, idejöttünk, telik az idő, állj már meg itt mellettem, húzd ki magad, ne, a pólót ne húzd fel a hasadon, jaj, ne most túrd az orrod, ne rohangálj, mosolyogj már!”
Valahogy ilyenformán. Még kisírt, könnyes szemeket is retusáltam.
Aztán mi is, családostul, a kamera túloldalára merészkedtünk. Persze, az én gyermekeim az addigi összes nehéz tapasztalat esszenciáját hozták, még csak az “idegen néni” feszélyező erő sem támogatott, hiszen nagyon jól ismerték Vikit, és a stúdió sem hatotta meg különösebben őket.
Ekkor született meg ez a kép. Ezek vagyunk mi, röpke 10-11 évvel ezelőtt. Mindazzal a kalamajkával, ami emögött a fotó mögött van. Aminek során elérték a gyerekek, hogy bizony nem összeölelkezve, szépen nézve mosolygunk a képen. Cserébe a végén senki sem sírt… és ez lett a kedvenc “beállított” családi fotónk.
Mert az élet túl rövid a pózokhoz.