Megérkeztünk a Máltához tartozó kicsi szigetre, Gozora. Négy gyerekkel irány külföld!
Az utazás elejét elolvashatod, és a családi fotóalbumot megnézheted egy előző blogposztban. Nyaralás nagycsaládosan, ami kicsit sem zökkenőmentes.
Mert velünk mindig történik valami.
Alapvetően a tenger a legnagyobb csoda, amit megunhatatlanul élvezünk. Gozo különböző partjain, lenyűgöző tájakon fürdünk.
Gozo, Dwejra, mintha a Marson járnál. Persze nem tudom, milyen lehet a marsbéli táj, de ez valami rendkívül szokatlan és különleges a magyar hegyekhez szokott szemünknek.
Sziklákon keresztül lehet itt a tengerhez jutni, és mielőtt a nyílt vízhez érünk, bokáig, térdig gázolhatunk benne. Ennek az alacsony résznek a meglepetése pedig egy mély gödör. Gyakorlatilag egy üreges szakadék nyílik a vízben, ami mély medenceként használható.
Egy hasonlóan mesebeli táj Gozon Xwejni, ahol sólepárlók kockázzák a tengerpartot.
Itt Máltán alapvetően elég kevés a zöld terület, a növények nehezen bírják ezt a meleg klímát. Felfedeztünk egy csodaszép parkot a gozoi fővárosban, Victoriában. Nagyon zöld, különleges növényekkel és virágokkal tele. Meg macskákkal, akiknek automatából vásárolható macskaétek.
Családi bújócska-fogócskára keresve sem találhattunk volna kellemesebb helyet! Csakhogy az ipiapacs nem egy veszélytelen műfaj…
Az egyik fa volt a számolós hely, ahova rohantam, hogy lepaccsoljam a férjemet… és akkor elestem. Csúnyán kiterültem. Képzeljetek oda a fa elé, mint maciszőrt a kandalló előtt. Még az orrom is sebes. Megkarcolódott a szemüvegem, mindkét térdem megsérült, a csípőcsontomat is beütöttem, a karom pedig gipszben van válltól kézfejig.
Eltört a könyököm.
Most döbbenek rá igazán, mennyit jelent nekem a fotózás. A képkészítés gesztusa számomra alkotó energia, túlélési eszköz, örömforrás, adrenalin. A valóság megélése. A mostban tart. A pillanatba húz. Amikor fotózok, elkap a flow, érzem az Életet.
Horváth M. Judit fotográfus mondta egy beszélgetésben:
Mennyi meg nem fényképezett kép van egy fotósban!
Képekben látok. Akkor is képeket készítek, fejben fotózok, ha nincs velem fényképezőgép.
Keresem a módját, hogyan tudom egy kézzel, az ügyetlenebbik kezemmel a fényképezőgépet használni, miközben a másik karom zavaró tényezőként a nyakamba akasztva, ráadásul sajog…
Beállítottam kijelzőexpóra a gépemet, egy kezem öt ujjával igyekszem úgy fogni, hogy elérjem a fontos beállítási gombokat. Végül automatára csavartam, végezzen el, amit lehet, helyettem. Ugyan néha irracionális döntéseket hoz, de komponálni legalább nem fog nélkülem.
Jelenleg is keresem a választ erre a kihívásra. Helyet adtam a gyásznak, és ezzel együtt a mély hálának is, amiért adatott nekem ez az ajándék, a képalkotás misztériuma.
A külföldi kaland pedig folytatódik!
